Múlt heti tapasztalatokról lesz most szó. Csütörtökön délelőtt megálltunk az egyik carmeli játszótéren. Nem voltak sokan. Egy anyuka kb. másfél éves mindent felfedezni vágyó kisfiával, továbbá nagyszülők három unokával. A nagyszülők közül a nagypapa inkább a padon ücsörgött, a nagymama próbálta kordában tartani a mindenfelé rohangáló unokákat. Meg kell jegyezzem, hogy inkább kevesebb, mint több sikerrel. A gyerkőcök egyébként közvetlenek voltak, rögtön barátkozni kezdtek Bencével és Annival. A legkisebb olyan két éves lehetett, mindenben utánozni próbálta a nagyobbakat, akiket úgy 4 és 5 évesnek saccoltam. A játszótéren legtöbbször én is szaladgálok, megfuttatom, kergetem az enyémeket, élvezik. Ritkán álldogálok csak úgy passzívan nézelődve és figyelve őket. (A lépésszámlálómnak is jót tesz.) Az imént említett unokáknak ez nagyon tetszett, csatlakoztak a kergetőcskézésbe, sőt minden csúszdára vagy mászókára követtek. Amikor megálltam, kérték, hogy szaladgáljak még. Van egy mozgatható általunk "hajónak" nevezett rész a játszin. Bence azt játszotta, hogy a Titanicon utazunk, kivéve a jéghegyes mizériát. A három unoka is beszállt, én meg majdnem ugyanazzal a mozdulattal ki, mert büdi pelusszag csapta meg az orrom. Azon tűnődtem, vajon szóljak-e a nagymamának, de nem akartam beleavatkozni a dolgokba. Végül aztán ő is érezhette a kislányon, mert elvitte kicserélni a pelusát. Aztán folyt tovább a játék. A legkisebben kétszer is segítenem kellett, mert nagy bátran nem a csúszdán csúszott, hanem ott akart lemászni, ahol éppen ellenkezőleg felfelé kellett volna kapaszkodni. A nagymama nyugodtan álldogált. Kezdtem azt hinni, ha nem vagyok ott, meg sem próbálná elkapni az unokáját. Váltottunk pár szót, megtudtam, hogy az anyuka a negyedik gyerekkel otthon pihen. Egy idő után elkezdték összegyűjteni a gyerkőcöket, hogy elinduljanak gondolom hazafelé. Kész dráma volt nézni. A legkisebbet még nem volt nehéz, de a nagyobbakkal már nem bírtak el olyan könnyen. A nagypapa pedig el is veszítette a türelmét, és akkorát rántott a legidősebb kislány karján, hogy az rögtön nekiállt sírni. És nézni is rossz volt. Közben várta, hogy a középső, egy fiú jöjjön le a csúszdáról, de csak nem akart. Aztán valahogy mégis elkezdték berakni a gyerkőcöket az autóba. Gondoltam, na végre túl vannak rajta szegények. Erre jön vissza a nagymami pelust! cserélni ezen a 4 éves forma kisfiún. Közelgett az ebédidő, így mi is indultunk hazafelé. Ők még mindig ott voltak a parkolóban... Tudom, hogy könnyű volna most véleményt alkotni erről, de nem teszem, mert én sem szeretném, ha a hátam mögött más az én nevelési elveimet, szokásaimat kritizálná. Úgyhogy csak leírtam mi történt...
A következő eset pénteken történt. Bencét felvettük délután, ovi után, s mivel ilyenkor már nincs délutáni alvás, az egyik fishersi játszótéren kötöttünk ki. Itt sem voltak sokan, mert ha nincs harminc fok, akkor nem mindenki dugja ki az orrát. Szintén nagyszülők voltak ott két lánnyal, éppen a nagypapa hintáztatta őket, amikor elfoglaltuk mellettük a másik két üresen álló hintát. Jó füle volt az öregúrnak, mert megkérdezte németül beszélünk-e. Mondtam, magyarul. Kétnyelvűek vagyunk? Ha ő azt tudná :) Kicsit szóba elegyedtünk. Aztán a gyerekek megunták a hintázást, együtt játszottak. Annit nem zavarta, hogy a lányok idősebbek nála, olyan 6-7 évesek lehettek. Bence is játszott velük egy darabig, de aztán talált egy korban hozzá közel álló kisfiút. Boldogan szaladt megmondani, hogy ő is 5 éves, megtalálták a közös hangot. A játszón egy magas toronyba másztak fel mind az öten. Később a nagymamával nevettünk egy jót, mert Anni kész üzletasszony, jegyeket szedett a lányoktól, akik a toronyba mentek. Később társult hozzájuk egy kíváncsi, max. 2 éves kislány. Játszottak vele is, ott kacagtak mind, de a probléma az volt, hogy kb. 2 gyerek fér ott el, ők pedig ott tolongtak a csúszda szájánál. A baba nem tudott lemászni, lecsúszni pedig félt. A nagymamával figyeltük egy darabig, ő hitetlenkedett, hogy az anyja hogy hagyhat egy ilyen kicsit egyedül. És tényleg nem láttuk az anyukáját. Végül megint megmentősdit játszva felmásztam érte és lehoztam a karomban, aztán együtt megkerestük az anyukát, aki halálos nyugalommal költőien megkérdezte, hogy na hová mászott fel megint? Csak néztem.
Szóval, nem tudom mi volt a levegőben. Nem nevezném magam túl aggódónak, de azért a játszótéren, ahol sok nagyobb gyerkőc is szaladgál, nem hagytam sosem magukra az enyémeket, mikor kisebbek voltak. Hát, kicsit babysitter voltam más gyerekének is... Elkönyvelem napi jótettnek. :)
Megéri fittnek lenni. Főleg azok után, hogy Bence az utóbbi pár napban többször is elmondta aggodalmát, mely szerint nem szeretné, hogy megöregedjek és hogy fehér hajam legyen. Egyem meg. :)
